Közösen festett képek

Tegnap este zárult a Sensaria Nyitott Műterem programsorozata. Új anyag került a falakra, és kiállítottunk két közösen festett képet is. Valójában ezek a képek adták az estének a nóvumát és érdekességét. Izgalmas kaland nekiállni egy festménynek négy-öt festőnek,különböző festői és emberi habitusok csapnak össze, eltérő lendületű ecsetkezelések vágódnak vagy simulnak egymáshoz. Lehet-e egységes kép így ma, kaland marad-e, avagy mai szóval élve izgalmas kísérlet? Vagy túllép azon és úgy lesz jó kép, hogy egyszerre viseli magán a különböző kézjegyeket illetve a közös ideát, amely létrehozta? Hogy jók lettek-e ezek a képek? Még túl frissek ahhoz, hogy eldöntsem. Egyáltalán azt is nehéz eldöntenem, mennyire az enyém a kép, és miben az enyém. Van olyan kép, ahol több, van ahol minimális felület hordozza a kéznyomomat. Nem mintha ettől, a mennyiségtől függne az, hogy mennyi közöm van a műalkotáshoz. Inkább a végeredmény az, amivel tudni kell azonosulni, azzal mennyire értek egyet, és fogadom el a magaménak. Nos, nem is tudom. Közös képet festeni nem könnyű feladat, de mi inkább úgy fogtuk fel, mint egy játékot, aztán persze úgy is jártunk, mint ahogy az játék közben lenni szokott: menet közben emeltük a tétet, vagy hogy pontosabban fogalmazzak, emelkedett a tét. Sokszor átéltem már közös műtermekben, hogy szurkolunk egymásnak egy-egy festmény születése közben: jaj, csak el ne rontsa a másik a képét, most kellene abbahagyni, tudjon már kilépni az alkotás és az elvárásai okozta tudatmódosult állapotból, és vegye észre, fogadja el, hogy megszületett a kép, jó lett, vége. Most, itt a közös kép esetében néha úgy álltunk egy-egy kolléga mellett, aki éppen festette a részét, hogy azért is szurkoltunk, hogy a MI képünk a festéssel előbbre jusson. És persze, amikor én festettem, bennem volt az is, hogy a többiekért is festek, nem lehet hát akárhogy. A képek nincsenek kész. Nem is tudom, hogy hozzányúlunk-e még, vagy így hagyjuk befejezetlenül. Akarjuk-e, hogy egységes festői nyelven megszólaló kép legyen belőle, tudjuk-e ezt produkálni, vagy nem? Ezek még olyan felvetések, amelyek csak a további fázisokkal egy időben kerülhetnének megválaszolásra. Ahogy lesznek reprodukcióim a két festményről, frissítem a bejegyzést.

Nyitott Műterem

Május közepe is elmúlt már, eddig három kiállítást nyitottunk a Bartók Béla úti Nyitott Műteremben. Miről is van szó? Adott egy - jelenleg még/már bérlő nélküli - bolthelyiség a Bartók Béla út 1 szám alatt, ahova a Sensaria beköltözött az Újbudai Önkormányzat jóvoltából. Ott dolgozunk, azaz festünk, páran fent az emeleten, én a földszinten, szemben a járókelőkkel. Aki akar, bejöhet, nézheti a festés folyamatát. De inkább kívülről néznek, tisztes távolból, üvegen át. Majd egy későbbi posztban megírom az ezzel kapcsolatos érzéseimet, gondolataimat. De a kiállításoknál akadtam el: Horváth Roland és László Dani kezdtek először, őket követtük Szabó Ábellel, jelenleg pedig Horváth Krisztián és Lőrincz Tamás kettőse látható. A megnyitók hiánypótló gesztust tartalmaznak, maguk a művészek is beszélgetnek a munkáikról, munkásságukról, sokkal közvetlenebb és személyesebb így.. Májusban még két kiállítás nyílik, utána a műterem funkció lesz elsődleges. Érdemes arra sétálni, 10-től 6-ig mindig van ott valaki!

Ferenczyről az Ózonban

Megjelent az Ózon összművészeti folyóirat márciusi száma, benne az én Ferenczy Károly megközelítésemmel. Részlet az írásomból: "A képet nem szokás a főművek közé sorolni, talán mert nélkülöz minden monumentalitást. Egyáltalán nem heroikus tájrészlet, nem a közeli Rozsály keményebb világát tükrözi. De nem is a nagybányai kertek, lugasok meghitt pillanatait rögzíti (ez főleg a művész alakos képeire jellemző). Ez a kép nem a fénykezelés szélső értékeiről tanúskodik, nincs meg benne a korábbi évek Ferenczy-képeinek alkonyi sejtelmessége, misztikus hangulata, sem az ellenkező véglet, a mindent elárasztó fény kemény, feszes vibrálása, melyre szintén bőven akadt példa a második nagybányai periódusában. Viszont hallatlan egyensúly van a képben. Derű és csend. Érintettség."

Tavaszi tervek

Tél még nem telt el olyan hamar, mint ez a mögöttünk álló. Főleg úgy, hogy tényleg nagyon sokat festettem, most szinte mozdulni sem lehet a képeimtől a műteremben. És még ha mindegyiket befejeztem volna... De nem, vannak hanyagul egymásnak támasztott félkész munkák, melyek a festői gondolkodás, folyamat mind egy-egy megdermedt stádiumát mutatják, csupa megoldatlan mű, egyre jobban betöltik a látóteremet, nem hagyják, hogy a kész munkák elkényeztessenek és abba az illúzióba ringassanak, hogy nincs már nagyon dolgom. Fenéket! Itt is, ott is egy-egy fals színharmónia, elnagyolt forma, csapkodás, lázas, de hiábavaló mozdulatok, melyek később, az is lehet, hogy egy másik vásznon nyerik el az értelműket, érnek be, állnak össze képpé. És a hétvégén kirámolom a nagyméretű ékrámáimat, vásznaimat a raktárból és elvonulok pár barátommal egy ideiglenes műterembe, ahol ezeket az XXL-es méretű vásznakat tudom majd festeni, nagyobb tér áll majd a rendelkezésemre. Izgalmas periódus, majdnem olyan, mintha elmennék valahová egy művésztelepre, ahol össze vagyunk zárva, ahol közvetlenebbül hatunk egymásra, mert a közös műterem mindig magában hordozza ezeket a lehetőségeket. Órákat töltöttem azzal, hogy néztem a vázlataimat, fotómat, terveket szőttem, hogy melyek legyenek azok a kompozíciók, amik a nagy vásznakra kerülnek. Mindig több ötlettel, elképzeléssel készülök, hogy amikor a festésre kerül a sor, könnyedén tudjak válogatni. Ami külön érdekessége a történetnek, hogy májusban ez a műterem teljesen nyitott lesz, bárki bejöhet az utcáról megnézni a készülő munkákat, kissé felvenni a terpentin szagát. És az, hogy "utcáról" jöhetnek az érdeklődő emberek, hatványozottan igaz, mert ez a hely egy hajdani bolt nagy kirakattal, ami éppen üresen áll új bérlőit várva. Közben arra is készülök, hogy a budafoki műteremben folytatom az elkezdett képeket, mert az az általános tapasztalatom, hogy egy-egy nagy kép festését követően sokkal lazábban, oldottabban állok a kisebb méretekhez is. Különben is Budafok tavasszal csodálatos, vétek azt a kertet nem élvezni!

Olyan, mintha csend lenne, pedig Cohen új albumát hallgatom, de ez a lemez nagyon szelíden, bölcsen, hangfogósan szól, mintha a csend szólna éppen... Emlékszem, volt egy olyan év, amikor a Képzőre jártam, amikor még kazettás walkmanben hallgattam egy válogatás albumot tőle festés közben. Nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy csak arra az egy kazettára festettem akkoriban az összes képemet, így a harmadévem képein átszűrődött valami abból a füstös, borongós Cohenből. Átszűrődött vagy éppen találkozott a bennem létező melankóliával. Most az utolsó előtti dal forog végtelenítve az Old Ideas albumról, a Lullaby. Igaz, nem festek éppen ma, de talán nem is szabad ezt a mély hangot összeengednem a mostani vásznaimmal, hiszen így is lecsavartam a fényt a képeimen... Szabadon játszom az idővel, az itt és mosttal, mert már három éve lecsavartam a fényt, azokhoz a harsogó fényekhez képest mindenképp, ami a nyolc-tíz évvel ezelőtti vásznaimon megjelent. Az elmúlt pár hónapban hallgattam én is, rég írtam az utolsó bejegyzést, mert néha nagyon-nagyon benne van az ember a sűrűjében, hadakozik a színekkel, fényekkel, arányokkal, motívumokkal: a készülő festményekkel. Rég fordult elő velem, hogy egy-egy képet annyiszor átfessek, mint ebben a mögöttem álló három-négy hónapban. Kétely és bizonyosság váltakozott bennem, időnként nagyon jónak éreztem egyik-másik vásznat, hogy aztán annál csüggesztőbbnek találjam a következő nap. Egyszerre voltam produktív és terméketlen, amikor újabb és újabb képi lehetőségek bukkantak elő és tűntek el, ami által azt érzem, hogy mégis, a sok elhasznált, meggyötört felületű kép ellenére történt valami fontos a műteremben. Nehéz ezekhez a vásznakhoz higgadtan és elfogulatlanul állnom, nem is a végeredmény miatt, hiszen az egy kimerevedett pillanata a festés folyamatának, hanem azok a történések miatt, amelyek a legfelső réteg alatt zajlanak. Hét képemnél érzem azt, hogy talán elengedhetőek így, talán készen vannak. És nyolc másik képem ellepi a műtermem minden zugát, van, ami állványon, van ami csak letámasztva, ahova éppen lehetett, pár pedig a földre letéve, mindegyik félbehagyva, és folytatásra, újabb rétegekre, jól elkapott mozdulatokra vár. Majd holnap.

Képek a börtönből, képek a börtönben

Jó kis bulváros cím, de tény: az itt látható fotók a torinói börtönben készültek. Ezekben a napokban (november 4-6 között) zajlik Torinóban a The Others elnevezésű nemzetközi művészeti vásár, ahol leginkább az új képzőművészeti kezdeményezéseket mutatják be. Rendhagyó maga a helyszín, mert egy hajdani börtönben zajlanak a kiállítások és az egyéb rendezvények, sajátos szituációt hozva így létre. A festményeim - ezek után már kevésbé meglepő módon - a börtön egyik mosdójában kerültek kiállításra az Edward Cutler Gallery jóvoltából.

Kínok között. Most is a műteremben kellene lennem, ha a belső órám szerint haladok, más szóval, ha tartanám magam a tegnap esti, ma reggeli (ma déli...) elhatározásomhoz. Ehelyett ülök a szobámban és előre félek attól, hogy ma is lemegy a nap, mire eljutok a műteremig. Pedig már csak ennyi maradt a reggeli nagy mellényű tervemből, miszerint ma zseniális mozdulatokkal remek képet fogok festeni, de legalábbis kijavítom a tegnapi félbemaradt vászon esetlegességeit. És az a lemenő nap most nem csak a vészesen telő, fénysebességgel suhanó, megőrjítő időmúlásról szól, hanem arról, hogy szeretném nappali fénynél látni a tegnap esti kényszeredett lámpavilágnál behízelgő szín és tónusvilágú képet a maga valójában látni. A frászt szeretném... Tegnap olyan szép volt, a 60-as izzó összefogta, kisimította, eligazította a hibákat, ki beszél hibákról, szóval remekművet hagytam magam mögött, nem vitás! Ezt kell ma megnéznem. Szembesülni. Ilyen volt, ilyen lett... Van úgy, hogy a festés hevében nem tetszik egy vászon, és aludva egyet rá előjönnek az értékei, élni kezd, de most attól tartok, nem erről az esetről beszélek. Elindulok.