Kovács Lehel

2012-01-26T22:41:00.000+01:00

Olyan, mintha csend lenne, pedig Cohen új albumát hallgatom, de ez a lemez nagyon szelíden, bölcsen, hangfogósan szól, mintha a csend szólna éppen... Emlékszem, volt egy olyan év, amikor a Képzőre jártam, amikor még kazettás walkmanben hallgattam egy válogatás albumot tőle festés közben. Nem is ez volt az érdekes, hanem az, hogy csak arra az egy kazettára festettem akkoriban az összes képemet, így a harmadévem képein átszűrődött valami abból a füstös, borongós Cohenből. Átszűrődött vagy éppen találkozott a bennem létező melankóliával. Most az utolsó előtti dal forog végtelenítve az Old Ideas albumról, a Lullaby. Igaz, nem festek éppen ma, de talán nem is szabad ezt a mély hangot összeengednem a mostani vásznaimmal, hiszen így is lecsavartam a fényt a képeimen... Szabadon játszom az idővel, az itt és mosttal, mert már három éve lecsavartam a fényt, azokhoz a harsogó fényekhez képest mindenképp, ami a nyolc-tíz évvel ezelőtti vásznaimon megjelent. Az elmúlt pár hónapban hallgattam én is, rég írtam az utolsó bejegyzést, mert néha nagyon-nagyon benne van az ember a sűrűjében, hadakozik a színekkel, fényekkel, arányokkal, motívumokkal: a készülő festményekkel. Rég fordult elő velem, hogy egy-egy képet annyiszor átfessek, mint ebben a mögöttem álló három-négy hónapban. Kétely és bizonyosság váltakozott bennem, időnként nagyon jónak éreztem egyik-másik vásznat, hogy aztán annál csüggesztőbbnek találjam a következő nap. Egyszerre voltam produktív és terméketlen, amikor újabb és újabb képi lehetőségek bukkantak elő és tűntek el, ami által azt érzem, hogy mégis, a sok elhasznált, meggyötört felületű kép ellenére történt valami fontos a műteremben. Nehéz ezekhez a vásznakhoz higgadtan és elfogulatlanul állnom, nem is a végeredmény miatt, hiszen az egy kimerevedett pillanata a festés folyamatának, hanem azok a történések miatt, amelyek a legfelső réteg alatt zajlanak. Hét képemnél érzem azt, hogy talán elengedhetőek így, talán készen vannak. És nyolc másik képem ellepi a műtermem minden zugát, van, ami állványon, van ami csak letámasztva, ahova éppen lehetett, pár pedig a földre letéve, mindegyik félbehagyva, és folytatásra, újabb rétegekre, jól elkapott mozdulatokra vár. Majd holnap.

Képek a börtönből, képek a börtönben

2011-11-04T20:54:00.000+01:00

Jó kis bulváros cím, de tény: az itt látható fotók a torinói börtönben készültek.Ezekben a napokban (november 4-6 között) zajlik Torinóban a The Others elnevezésű nemzetközi művészeti vásár, ahol leginkább az új képzőművészeti kezdeményezéseket mutatják be. Rendhagyó maga a helyszín, mert egy hajdani börtönben zajlanak a kiállítások és az egyéb rendezvények, sajátos szituációt hozva így létre.A festményeim - ezek után már kevésbé meglepő módon - a börtön egyik mosdójában kerültek kiállításra az Edward Cutler Gallery jóvoltából.

2011-11-01T15:01:00.000+01:00

Kínok között.Most is a műteremben kellene lennem, ha a belső órám szerint haladok, más szóval, ha tartanám magam a tegnap esti, ma reggeli (ma déli...) elhatározásomhoz. Ehelyett ülök a szobámban és előre félek attól, hogy ma is lemegy a nap, mire eljutok a műteremig.Pedig már csak ennyi maradt a reggeli nagy mellényű tervemből, miszerint ma zseniális mozdulatokkal remek képet fogok festeni, de legalábbis kijavítom a tegnapi félbemaradt vászon esetlegességeit. És az a lemenő nap most nem csak a vészesen telő, fénysebességgel suhanó, megőrjítő időmúlásról szól, hanem arról, hogy szeretném nappali fénynél látni a tegnap esti kényszeredett lámpavilágnál behízelgő szín és tónusvilágú képet a maga valójában látni.A frászt szeretném... Tegnap olyan szép volt, a 60-as izzó összefogta, kisimította, eligazította a hibákat, ki beszél hibákról, szóval remekművet hagytam magam mögött, nem vitás! Ezt kell ma megnéznem. Szembesülni. Ilyen volt, ilyen lett... Van úgy, hogy a festés hevében nem tetszik egy vászon, és aludva egyet rá előjönnek az értékei, élni kezd, de most attól tartok, nem erről az esetről beszélek.Elindulok.

Szabó Ádám beszéde az Art9 Galériában

2011-10-05T22:58:00.001+02:00

LEHEL – immár másodszorKezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót (fogalmazok látszólag körmönfontan, ám alig sem palástolva a tényt, hogy feltételes mód ide vagy oda, ha már beszélni kezdtem, a szám szólásra nyitottam, hát a kiállítás-megnyitót is óhatatlanul megnyitottam, és ezért aztán nagy levegőt véve folytatnom kell rendületlenül a felolvasást, nehogy ezt a tényt félremagyarázva magát a kiállítást vegyék egyesek megnyitottnak, és egy pillanatnyi elakadásomat felhasználva elinduljanak a képek felé, immár tudomást sem véve a kiállítás megnyitójának, vagyis csekélységemnek kétségbeesett verbális erőfeszítéseiről), egyszóval kezdhetném ezt a kiállítás-megnyitót a néhai birkapásztor esetével, aki jó ismerőse, miként ő emlegette: a föstő, meghívására lejött a hegyoldalból, ahol oly gyakran találkoztak korábban, két kolléga: az egyik művészi hitvallást őrzött, a másik birkanyájat, lejött a hegyoldalból nyájastul, kutyástul, mert a föstő meghívta a kiállítás-megnyitójára, és miután a nyájat kint hagyta az udvaron, ő maga meg bement a gallériába, ahol meghallgatta egy nem kimondottan hórihorgas, nem kifejezetten dúshajzatú, ám tekintélyt sugárzóan pápaszemes ember beszédét, mi több meg is tapsolta tisztességgel, bár csupán egyetlen mondatot értett belőle, a végén azt, hogy: „A kiállítást megnyitom.”, és aztán ivott egy pohár bort is illendőségből, mert látta, hogy így szokás, majd a föstményeket is böcsülettel végignézte, hogy aztán kifele menet egy asztalon megpillantsa a vendégkönyvet, amelyben mindenféle írást látott, melyeket ugyan nem nagyon tudott kisilabizálni, de úgy gondolta, a föstő biztosan örül, ha ő is ott hagyja a kézjegyét, ezért megragadta a tollat, és azt véste nagy buzgalommal és némileg dülöngélő lóbetűkkel a papírra: „KÉPEK SZÉPEK”, majd fogta magát és nyájastul, kutyástul visszament a hegyoldalba. Kezdhetném így is, és körülnézve a teremben konstatálhatnám, hogy nem is hazudnék nagyot. Ám nem kezdem, egyrészt, hogy ezt a márványba kívánkozó tőmondatot fönntartsam a befejezés számára, másrészt pedig, mert megnyitni jöttem Kovács Lehelt, nem dicsérni. Folytathatnám aztán személyes élményekkel, tudván, hogy a nagyérdemű hálás hallgatója a személyességnek, mert így ő maga is az elhangzottak részesének érezheti magát, jelen esetben a kiállítás-megnyitónak, úgy érezheti tehát, mintha őt magát is megnyitná a mikrofonnal avagy anélkül beszélő (e sorok megfogalmazásának idején még sűrű homály fedte a megnyitó majdani körülményeit, legalábbis a sorok fogalmazójának számára mindenképpen), és e nyitottság aztán előnyére válik a kiállításnak, mintha a képek is ily módon könnyebben nyílnának meg a szemlélő előtt, sőt mintha a fehér- és vörösborospalackok is maguktól kidugaszolódnának (nem pedig derék festőnknek kellene ilyesmivel bajlódnia, mintha legalábbis hobbisommelier volna, nem képzőművész). Mesélhetnék tehát első találkozásról, délelőttből délutánba, sőt estébe, mi több éjszakába forduló borozással színesítve, majd másnapi, stílszerűen másnapos telefonbeszélgetésről és még sok-sok beszélgetésről Pesten, a Balatonnál vagy akár külső, francia és olasz földeken, sőt mi több kiállítás-megnyitóról is szólhatna a mesém, melynek során a jelen szavak elhangoztatója Don Quijótéhoz hasonlította az itt látható képek megalkotóját, mely állítását egyébként azóta is fönntartja… - mesélhetnék tehát sok mindenről, de legyünk őszinték: mindennek alig lenne több köze ehhez a kiállításhoz, mint Kovács Lehel festészetének a neoavantgárdhoz. Talán a tárgyilagosságnál kéne hát maradni, fényhatásokról beszélni és éjszakai tájakról, esti reptérről és autóútról, lámpa megvilágította erdő közepébe állított behajtani tilos tábláról (mondhat bárki bármit, ha ez realizmus, akkor annak legfeljebb mágikus megfelelője, ily módon teremtve művészettörténészi szemmel talán fel nem fedezhető kapcsolatot Lehel és a Franz Roh által felcímkézett amerikai festők között) és hasonló csodákról. Esetleg kölcsönvenni olyan megfogalmazásokat, mint a „tájakban felfedezett jellegzetességeknek alárendelt művészi eszközök”, vagy azt, hogy „művein nem a festő, hanem a tájak karaktere rajzolódik ki”, ám akkor mit kezdenénk az „Esti tájbejárás” sötétlő hegyvonulatának és ipari létesítményének előterében kirajzolódó impozáns hátsóról, mely minden kétséget kizáróan és karakterisztikusan a festőé. Minden út tehát, amelyet szavakkal köveznék ki, tévút lenne csupán, elágazó ösvény egy elátkozott kertben, és nem Lehel képeihez, hanem a semmibe vezetne. Nem marad számomra más, mint beváltani korábban tett ígéretemet és a néhai birkapásztor csodálatosan tömör és lényeglátó megfogalmazását idézni fel ismét: „KÉPEK SZÉPEK”, tudván, hogy ennél többet nagyképűsködés nélkül magam sem mondhatnék, és belenyugodván abba, hogy bár megnyitni jöttem Lehelt, és ezt a feladatomat hellyel-közzel teljesítettem is, ám az utolsó tagmondatnak és ily módon a megnyitónak mégiscsak Lehel képeinek dicséretével kell zárulnia.

Art9 Galéria

2011-09-24T11:57:00.000+02:00

Most szerdán nyílik az új kiállításom az Art9 Galériában.
Bevallom, amikor Kiss Zolival, a galéria vezetőjével pár hónapja megegyeztünk erről a kiállításomról, még csak egy határozott elképzelésem volt, amihez úgy éreztem, tartanom kell magam: teljesen új képeket szeretnék kiállítani. Nos a képek akkor még nem voltak meg, de szerencsémre termékeny időszak áll mögöttem két olyan művészteleppel, ami után tartani tudom a magamnak tett ígéretemet.

Lesz még egy érdekessége is ennek a kiállításnak. A terveim szerint sem az idén sem jövőre nem állítok ki ezen a tárlaton kívül Budapesten egyedül, azaz ezt a kiállítást követően majd csak 2013-ban jelentkezem egyéni kiállítással. (Ha jelentkezem.) Ennek a döntésnek nem elvi, hanem gyakorlati okai vannak, nem is kellemetlenek, de ezt majd egy későbbi bejegyzésemben fejtem ki részletesebben.

Addig is mindenkit szeretettel várok szeptember 28-án, szerdán 18 órakor!
Helyszín: Art9 Galéria Budapest, Ráday utca 47. Megnyitja Szabó Ádám író.

A váci kiállításom megnyitója képekben

2011-07-05T11:32:00.000+02:00

Kondor Attilával beszélgettünk a képeimről, festészetemről a váci megnyitón 2011. március 30-án (Görög Templom Kiállítóterem).

Kovács Ágnes kritikája az "Esti tájbejárás" kiállításról (Bartók 32 Galéria)

2011-05-28T11:06:00.002+02:00

A kritika eredetileg az Új Művészet 2010 decemberi számában jelent meg.
Jó olvasást kívánok!

Kovács Ágnes
Tájak alkonyatban.
Kovács Lehel kiállítása. Bartók 32 Galéria
2010 október 29-ig

„Mit mondasz, mi egyéb a festészet, ha nem magunkhoz ölelni a forrás vizének tükrét?” Alberti: A festészetről

A Bartók Galéria hosszúkás, kissé rideg kiállítótere ezúttal puha, sötét, nézőtérszerű kulisszává alakult át. Ezt a sejtelmesen megvilágított teret azonban nem egy igazi mozifilm bemutatására szánták, hanem inkább egy olyan „belső film” bemutatására, amelynek egyes, színes képkockái nagyméretű festményekké nagyítódtak ki Kovács Lehel emlékezetében, s most, mintegy a saját maguk által generált belső fényben „ragyognak” a galéria falain.
Ezt az első, filmszerű benyomást erősíti több tényező is. Például, hogy a megkomponált tájrészletek többnyire olyannak tűnnek, mintha azokat egy utazó kocsiban „vették volna fel”, és emiatt néha olyan érzésünk van, hogy tovafutó, mozgó látvánnyal „állunk szemben”. Valamint az is előfordul, hogy kívülről nézve, az a bizonyos kamera áll ugyan, de a merész, ferde képkivágások, svenkek, totálok, néhol premier plánok, mintha egy filmből való szekvencia kinagyításai, standfotói lennének.
Ennek ellenére igazi festészetet látunk, hiszen Kovács Lehel festészete valamiképpen az „intim tájkép”, vagy más néven a hangulati tájkép hagyományát gazdagítja abban az értelemben, hogy képein a táji hangulat megfoghatatlanságát a színek és fények „anyagiságán” keresztül igyekszik megragadni.
A képtérben kiterjedő tér, az ecsetkezelés és a pasztózus színértékek által materializálódik, amelyhez mindenekelőtt az égbolt sokféle, pompás alakzatainak ábrázolása járul.
A festményeken látható tájak nem pontos bejárásai a valóságos helyeknek, hanem sokkal inkább vázlatokból, gondolati reminiszcenciákból állnak össze, némileg hasonlóan, Caspar David Friedrich és körének alkotó módszeréhez, (csak itt a vázlatfüzetet a fotográfiák helyettesítik), és ha nem is a belső hangulatot direkt közvetítő táji montázsokat, de mindenképpen „lelki” tájképeket látunk.
Lelki tájképeket, amelyek azonban nem olyan szélsőségesen drámaiak, mint az amerikai Hudson River Iskola festőinél (Thomas Cole, Edward Church stb.), akik először néztek szembe az emberi civilizáció természetpusztító hatásával, és akik először gondoltak arra, hogy nemzeti identitásuk jelképét, az érintetlen vadont, akár indiánostól-, meg kéne menteni. És nem is olyan szenvtelenül „precíz” tájak ezek, mint a száz évvel későbbi Charles Sheeler ember nélküli, ipari tájai. Paradox módon Kovács Lehel képei kapcsán leginkább Edward Hopper elhagyatott városi „tájképei”, a szürrealista Magritte-nek csodálatos éjszakai festményei (Fények birodalma), vagy éppen a chandleri hős, Philipp Marlow éjszakai autós nyomozásai merülnek fel.
Talán, mert a Bartók Galéria-beli válogatásban látható képeken is majdnem éjszaka van, a későalkony titokzatos fényei vonják bűvkörükbe az erdőket, a nagy, hegységes tereket, az országutak végtelenbe vesző aszfaltját, a környező fákat, a dús bokrokat, és a földutat övező kukoricást.
Némely táji részlet mintha már megadta volna magát az éjszaka leányainak, más részletek viszont mintha eszméletüket visszanyerve felébrednének, és kilépve a fényre megmozdulnának, hogy nyugtalanságot keltsenek.
Az esti égbolt, ellentétben a lenti mozdulatlanságba hajló tájjal, néhol lila, rózsaszín, szürke, máshol vöröses, vagy a lebukó nap leírhatatlan színpompájában úszik, máskor épp ellenkezőleg, sötét, szürkéskék, feketébe hajló, szinte monokróm hidegségével uralja el a kép hangulatát.
Ezekből a változó fényben úszó, telített tájképi terekből általában hiányzik az emberi alak, vagy ha ott van, akkor is csak mintegy kicsiny, lényegtelen tartozékaként az estének, a „hálót szövő nagy, barna póknak.”
Érezhetően jelen vannak viszont az emberi civilizáció nyomai, amelyek az éjszaka védőszárnyai miatt talán kevésbé tolakodóak, mint más napszakokban, de az autó fénycsóvái, a sztráda kilométerjelzői, vagy a margitszigeti közlámpák műviségükkel, még ebben a redukált jelenlétben is jelzik a civilizáció uralmát a természet felett.
Kovács Lehel elmerülten „neszezik,”ebben az álomszerű valóságban, s ezzel a neszezéssel mintha az észlelésnek egy ősi állapotát keresné, ugyanakkor tudja, hogy a világ, beleértve a fenséges természetet is, már rég elveszítette mitikus ártatlanságát.
Talán ezért van az, hogy a dolgokra, amelyek a tájban a sötétből előtűnnek, vagy éppen belemerülnek, nem reflektál, nincsenek erős érzelmei. Egyszerűen csak lefesti, azt, amit „belülről” lát, és azt, hogy ki mire vár, és mit sejt az alkony csendjeiben, azt a kép szemlélőjére bízza.

Quatricinium

2011-05-22T12:31:00.001+02:00

A quatricinium négyszólamú, főként énekhangra írt a capella tétel. A Budafoki Alkotóház festőművészei állítanak ki négyen, közösen a Klauzál Ház Vén Emil Galériájában: Atkári Magda, Góra Orsolya, Halmi-Horváth István és jómagam.
Magáról az Alkotóházról: négy művész dolgozik ott jelenleg, közöttük én is.
Hadd legyek nagyon személyes: nagyon szeretek abban a műteremben lenni! (Most, miután ezt a bejegyzést megírtam, rögtön oda is megyek, rendezgetem a teret, próbálom mindennek megtalálni a helyét, azaz az új műterem lehetőségeit mérem fel.És válogatom a kiállításra szánt képeket.)

A kiállítást május 26-án,csütörtökön este 6 órakor Vékony Délia művészettörténész nyitja meg.
Mindenkit szeretettel várunk!
Cím: 1222 Budapest, Nagytétényi út 31-33
Látogatható: Június 20-áig, naponta 9-től 19 óráig.

Nagyszombati látogatás a Görög Templom Kiállítóteremben

2011-04-24T09:12:00.000+02:00

Kolozsvári interjú

2011-04-13T18:26:00.000+02:00

Ez az interjú Erdélyben jelent meg, méghozzá tavaly januárban. Az interjú linkje szerepel is egy korábbi bejegyzésemben, de többen jelezték, hogy nem mindig érhető el az adott oldal, ezért olvashatóvá teszem közvetlenül itt is.

Kovács Lehel: tájat festeni embert próbáló feladat
2010. január 8.
"A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad."
– Otthon megmutatni, amit máshol elértünk – mindenki számára kihívást jelentene. Festőként még izgalmasabb feladat lehetett, amikor a közelmúltban először mutatkozott be egyéni tárlattal szülővárosában. Meglepte a nagy érdeklődés?
– Képzőművészként valóban ez az első komolyabb megmérettetésem Sepsiszentgyörgyön. Az első három alkalommal csoportos kiállításokon vettem részt, amikor az ember kicsit láthatatlan tud maradni a többiek mellett. Most ez egyéni tárlat volt, és kíváncsi voltam a fogadtatásra: mit szól a munkámhoz a nagyközönség és a szakma. Erre még nem tudom teljességében a választ, bár a megnyitó közönsége lelkesnek tűnt. Hogy ez mennyire szól a szüleimnek, mennyire szól annak, hogy sok kedves tanáromat hívtam meg, akik elfogultak irántam, és mennyire szól valóban a műveknek, nem tudom. De azt hiszem, a kettő együttesen értékelhető.
– A szakma részéről milyen fogadtatásra számított?
– A sepsiszentgyörgyi képzőművészet nagyon erős avantgárd gyökerekkel rendelkezik, és mindig is az erdélyi avantgárd egyik fellegvára volt. Már a budapesti egyetemi éveim alatt azt tapasztaltam, hogy azok a tanárok, akik szintén az avantgárd szellemiségéből táplálkoznak, nehezen tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki esetleg klasszikus festészeti gyökerekhez tér vissza.
Bevallom, kicsit attól tartottam, hogy itt is ilyenfajta „nyelvi” nehézségeink támadnak. Hogy az előttem járó generáció tagjai – akiknek munkásságát gyermekkoromtól ismerem és tisztelem – kissé megütközve fogadják majd, ha valaki olyan festészeti attitűdöt vesz föl, amely majdhogynem figyelmen kívül hagyja ezeket a fontos huszadik századi törekvéseket. Ilyenkor maguknak is föl kell tenniük a kérdést, hogyan is történhet az, hogy ami az ő idejükben valóságos lázadás volt egy kötelező forma ellen, az most egészen más színezetet kap.
– Szentgyörgyiként ez a „lázadó” környezet volt természetes. Hogyan sikerült ebből kitörni?
– Mindig is nagyon érdekelt a festészet. Először a cézanne-i út ragadott meg: kubisztikus-konstruktív képeket festettem, majd a 20. század olyan mesterei nyűgöztek le, mint Matisse vagy Picasso. Másodévesen, egy római tanulmányútnak köszönhetően fogalmazódott meg bennem, hogy vajon tényleg ez az én utam? Az absztrakció felé törekvés? Mert akkor absztrakt képeket festettem, ami téri leképezésből indult ki. De Rómában zsigerileg éreztem, hogy nem ezzel kell foglalkoznom. Tudtam, hogy ez sokkal fáradságosabb út lesz, mivel a 20. században majdnem mindenhol megszűnt a figurális festészet hagyománya. Ha nem bóvlira gondolunk, akkor csak elszigetelt életműveket találunk, gondolok itt olyan mesterekre, mint az olasz Morandi, a lengyel származású, franciaként alkotó Balthus, vagy pedig Andrew Wyeth Amerikából. Akik majdhogynem magányos életműveket hoznak létre. Sok támadás érte annak idején őket emiatt, viszont annál több megbecsülés is.
– Hogyan fedezte fel a tájat, mint témát?
– Még sümegi gimnazistaként az egyetem egyik mesterétől, Gerzson Páltól tanultam Szigligeten. Pontos feladatsor volt: kiküldött a természetbe, ahol motívumokat kellett keresnem, majdhogynem a látvány gyökét kellett megragadnom. Kísérleteztem naturálisabb kompozíciókkal is később, de azokat elhessegettem, mondván, hogy nem olyan érettek, mint az egyéb munkáim. Úgy éreztem, tájat festeni embert próbáló feladat, és el is maradt ez a későbbiekben.
Az egyetem utolsó évében kényszerhelyzetben találtam magam, a diplomamunkámmal nagy késésben voltam, és begörcsöltem, annyira nagynak éreztem a tétet. Próbáltam helyzetbe hozni magam, a kezem, az agyam, hogy föloldjam ezt a bénultságot. És akkor olyan médiumhoz, segédeszközhöz folyamodtam, amitől azelőtt ódzkodtam: a fotóhoz. Régóta terveztem, hogy visszacsempészem a zsánerkép „lesajnált” műfaját, és jó lehetőségnek tűnt, hogy nyaranta egy baráti társasággal túrákat tettünk a Börzsönyben. Ott egyik barátom sok fotót készített, életképeket. Szigorúan szűrve megfestettem a rendelkezésemre álló képeket, azok motívumrendszerét átalakítva, mert festészetről beszélünk, mikor nem csak annyi az ember faladata, hogy egy médiumot a másikba átültessen. Így született meg 2000-ben a diplomasorozatom, és azóta is egyre nagyobb lehetőséget látok a tájban.
– Napfényes tájak után most esti képeket fest.
– A tájkép rettentő sok lehetőséget nyújt. Mennyire más a jelentése a tájnak akkor, ha van benne ember, milyen, ha nincsen, mit jelent, ha verőfényben sugárzik, milyen, amikor borongós, esti fények világítják meg, milyen, amikor egy építmény van benne, és mennyire más a jelentése, ha ez diszharmonikusan illeszkedik a tájba, és milyen, amikor teljesen természetesen beleolvad. Ezek mind olyan variánsok, amelyek majdnem végtelenné teszik az alkotói lehetőséget. Eleinte, mikor elkezdtem festeni, embereket jelenítettem meg olyan tájakban, ahová jó érzés menni.
Az ember és természet közötti harmóniára került a hangsúly. Ez a harmónia a teljesen derűs színvilágban is jelentkezett. Valószínűleg akkor egy majdhogynem állandó lelki nyugalom lehetett az, ami kivetült ezekre a képekre. Az elmúlt években személyes veszteségeket éltem meg, és kicsit komorabban látom a dolgokat. Ez a komorság átüt a mostani képeim színvilágán. Szintúgy természetesen, ahogy annak idején a napsütötte képeket festettem, most az alkonyi vásznakat festem. Éppolyan jól érzem magam az egyikben, mint a másikban éreztem. Az estének a jelentősége valamennyire megnövekedett számomra. Fontosnak találom érzékeltetni ezt az átmenetet, ezt a kapuhelyzetet, mikor már nincs nappal, de még nincs éjszaka. Úgy érzem, majdhogynem valamiféle lebegés jön létre.
– Gyakran ipari létesítményeket jelenít meg a tájban, ezek a monstrumok azonban megszépülnek a vásznon. Hogyan viszonyul ezekhez festőként, illetve természetszerető emberként?
– Valóban ellentmondásos helyzet, hogy én ezeknek az ipari létesítményeknek valahol a szépségét is látom. Rá tudok csodálkozni egy-egy szép fény-árnyék jelenségre, egy-egy silónak vagy tartálynak az oldalán. És egyből azon gondolkodom, hogy ebből milyen festmény születhetne, de ez nem a negyvenes, ötvenes évekbeli szocialista realizmusnak a szépségeszménye, hanem valami egészen más. Miközben tudom, hogy mindez mennyi kárt okoz, a közösségeknek micsoda fölbolydulását hozta magával. De amikor elhatározom, hogy ebből kép lesz, akkor csak a színekkel foglalkozom, a különböző tónusokkal, kompozícióval, és festőként akkor már egységben kezelem az egészet a tájjal együtt. A távolság megszépíti ezeket a dolgokat. Nálam ezek az épületek soha nem közelről jelennek meg, hanem mindig felöltözteti valami levegőréteg, és kicsit simábbá, bársonyosabbá teszi őket.
– Tájélményt biztosított nyaranta az élesdi művésztelep is. Mit nyújtott, nyújt ma is ez a tábor a lakóinak?
– 1997-ben volt az első élesdi művésztelep. Mi ’95-ben kezdtük el az egyetemet, és nagyjából a mi évfolyamunkból indult: festők, szobrászok, restaurátorok egyaránt voltak a csapatban. A legkülönbözőbb szakokról különböző emberek kívánsága találkozott, hogy egy felső irányítástól mentes művésztelepet hozzanak létre. Kicsit szemük előtt lebegett Nagybánya is, de a jelennek megfelelő feladatokkal. Én 1998-ban csatlakoztam a csapathoz, és azóta minden évben voltam. A telep egyik vezérelve az, hogy itt senki a másik munkájába nem szól bele. Így nem lett figuratív tábor, sem absztrakt, sem mediális, hanem sok embernek a találkozásából, a barátságából született meg, és tart azóta is.
– Az élesdi csoport úgymond véletlenszerűen verbuválódott egy korosztály tagjaiból. A Sensaria Képzőművészeti Egyesület milyen módon alakult meg?
– Egyik alapító tagja vagyok. Onnan kezdeném, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen főként avantgárd szemléletű tanárok tanítottak. És voltunk néhányan, akik úgy éreztük, hogy ellenszélben hajózunk, ízekre, darabokra szednek minket, és így, hogy egymásra találtunk, látogattuk egymás műtermeit. Miután lediplomáztunk, tudatosodott bennünk, hogyha összefogunk, akkor sokkal több eredményt tudunk elérni, és jobban tudjuk hallatni a hangunkat. Ez a szerveződés szakmai alapon teremtődött meg, ami nem zárja ki azt, hogy barátságok lennének a csoport tagjai között.
– Mi lenne az, ami bár egy nyárra hazavonzaná?
– A festészet olyan dolog, amihez infrastruktúra kell. Ez lehet nagyon egyszerű, mint egy tábori állvány, és lehet olyasmi, ami ennél sokkal több összetevőt kíván. Ütő Gusztáv említette, hogy nagy örömmel látna egy következő képzőművészeti táborba Zabolán. Ha ez a meghívás valós, és semmi se jön közbe, akkor nagy örömmel jövök, és hazai tájakon fogok festeni.
Szerző: R. Péter István

Egy korábbi váci kiállítás megidézése

2011-04-12T21:43:00.000+02:00

Most, hogy egyéni kiállításom van Vácott a Görög Templom Kiállítóteremben, jólesik felidézni egy korábbi csoportos kiállításunkat, melyen négyen szerepeltünk ugyanitt 2003-ban: Horváth Krisztián, Kondor Attila, László Dániel és én.
Komoly öröm és megtiszteltetés volt, hogy Szabó Júlia művészettörténész vállalta a megnyitót.Izgalmas látni az akkori interpretációt, elmélázva a mostani képek változásán. A megállapítások az akkori képekre érvényesek, ám azóta bealkonyult a tájaimon, ritkábban haladnak derűsre festett mezőkön a derűsre festett kollégáim... Ezt a szöveget kínálom most olvasásra.

Szabó Júlia: Négy fiatal tájképfestő
(Új Művészet, 2003 Augusztus)

Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
Hortus conclusus című kiállítása.
Vác, Tragor Ignác Múzeum

„A tájkép mélyén egy-egy emberi lény varázsa lüktetett"
Marcel Proust: Nappalok. Ford.
Lóránt Zsuzsa In: Álmok, szobák, nappalok. Bp., 1997.32.

Götcz Pochat professzor Grázban és még több más kiváló szakértő
egyértelműen vallja, hogy a táj ábrázolása, megfogalmazása valamilyen formában már
létezett mind az őskorban, mind az ókorban. Az őskor embere elkerített valami szent
helyet, körülkerített egy fát s ez már táj volt, melyet tisztelni, melyre emlékezni
lehetett kerámiák díszítésében, pecséthengereken.

Az ókori keleten kitüntetett motívum a fa, a hegy, valamilyen állat és az
állatember, istenember. Egyiptomban civilizációs és szakrális hely a táj, a folyó, a tó a
nádas, bennük madarak, állatok. Görög vázákon megjelenik a tenger, a hajó, szirének,
szörnyek, istenek. Dionysos a szőlőlugasban, nagy derűs mámoros világ. A rómaiaknál
falképen gyümölcsöskert, sok madár, állat, másutt ismét a tenger, hajók, szerelmek a
parton, a kalandra szomjas Odysseus. A zsidó-keresztény kultúrában paradicsomi és
kietlen, világ végét sejtető tájak. Jónás próféta felett árnyékot nyújt egy növény,
máskor más próféták szavára égig érő fák, is eldőlnek, kivágásra ítéltetnek.

A tájjal kapcsolatban a modern korban, mely John Ruskin szerint a
reneszánszban kezdődik, mindent újra és újra felfedeznek, a falevelek mozgását, a
levegő és a víz természetét, a csendes időt és a vihart, tűzhányókitörést. A 19.
században nagyon sok tájképet festenek, de a látszat és kritikus vélemények ellenére a
20. században sem tűnik el a táj festése, olykor szobrászi eszközökkel való
megvalósítása (tájreliefek!), pedig az ember a természetet módszeresebben pusztítja,
mint bármelyik korábbi korszakban, önpusztítása egyik formájaként. 1900-1945 között
Európában, Amerikában, Kínában, Japánban, Indiában festettek allegorikus,
szimbolikus tájakat, csak vázlatosan jelzett és alaposan részletezett természetet,
időnként visszatér a történeti táj, a valóságkereső, fényképszerű táj, de nem tűnik el a
lebegés, mozgás: a költői fantasztikus táj sem. A II. világháború után és alatt
katasztrófa tájak, energiákkal teli absztrakt tájak, minimális eszközzel készült
emlékeztető tájak születnek. Közben sok helyen elhangzik – a tájfejtés nem időszerű, a
legkevésbé sem fontos. Ezzel szemben mindig van egy-egy sarok vagy sziget a földön,
ahol újjászületnek a halottnak hitt dolgok és elkezdi valaki gyűjteni, bemutatni a nem
fontosból egyre fontossá lett dolgokat.

Vácra hívtak ez év áprilisában négy fiatal festő kiállítására, akik tudatosan
foglalkoznak a tájkép műfajával. Kurátoruk Bárdosi József, a váci múzeum
muzeológusa tudatosan nyitotta meg számukra a görög templom nagyon szép barokk
terét, hát mutassák meg magukat, nézzék meg ők is és az odalátogatók is képeik egy-
egy sorozatát.
- 2 -

A négy festő: Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
immár Képzőművészeti Egyetemet végzett pictor doctus-ok. Neves mesterek: Károlyi
Zsigmond, Baranyay András egykori tanítványai. Megtanulhatták mind a
határozottságot, mind az árnyalatok, áttűnések iránti érzékenységet, az absztrakció
különböző fokozatait és a sejtelmes emberábrázolást. Tudatosan mégis a tájfestészet
felé fordultak, megengedve, hogy minden tájban lehet staffázs, emberalak, vagy ember
alkotta tárgy, szobor, kút, vagy épület.

Előfordul, hogy nagy elődöket követve felfedezik a történeti tájak romantikus
színhelyét, így járt Kondor Attila Itáliában, Tivoliban s megnézte, majdnem
szürrealisztikus formában megfestette az antik romokat, villahomlokzatot, kertet,
szökőkutat. Más esetben (ezt Horváth Krisztián aprólékos és egyszerre nagyvonalú
látképei mutatják) felkeresték a magas hegyeket, hódoltak azoknak a magaslatoknak,
melyeket már a romantikus festők is a Magasztos lakóhelyének tisztelték. A kis
csoportból Kovács Lehel és László Dániel a legföldhözközelibb, racionalista festő.
Egyikük a nagy táji hátterek elé köznapi csendéleteket tesz, a kirándulók kellékeit,
tányért, poharat, üveget, melyek teljesen természetessé, emberközpontúvá teszik a
találkozást, még akkor is, ha ember nincs fizikailag jelen a képen, mint volt Manet-nél,
Monet-nél, Szinyei Merse Pálnál. A másik fiatal festő sok apró tájvázlat után mert
valóságos egykori szoc-reálra emlékeztető tájat festeni, festőtársát ábrázolja kiránduló,
egészséges „úttörőként" az erdőben, ahol süt a nap az úton, a nyári lombokon át s
nyoma áhítatnak, nosztalgiának. Még megvan a természet, örüljünk, csak ennyit mond
a kép, s ez nem kevés.

A festők a váci kiállításnak és kis csoportjuknak komoly, szent címet adtak:
Hortus conclusus – zárt kert. Az Ószövetségben, az Énekek énekében a szerelem
kertje, a keresztény kultúrában titkok kertje, a Szent Szűz otthona. A fiatal festők
számára mindennek ellenére inkább a természetet építő kultúrák jelvénye, az
értékőrzés, a visszatérés ígérete. A festmények láttán versek ötlenek fel emlékeinkben:
a legtalálóbb talán Babits Mihály: Recitativ-ja:

„Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tiszta vízen
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék!
Ó kép, Ó színek! Ó vigasz: alkotás!"

Szabó Júlia
Elhangzott a váci Görög Templom Kiállítóteremben 2003. április 29-én.

Görög Templom Kiállítóterem, Vác

2011-03-31T18:41:00.004+02:00

Tegnap nyílt Vácott kiállításom, amolyan visszatekintő jelleggel, ahogy Kolozsvárott is, itt is az utóbbi 3-4 év képeiből válogattam. Most először állítottam ki a Strasbourgban decemberben festett képeimet is, az ott született vásznakból nyolc szerepel a tárlaton. No de senki se számítson az elzászi város ihlette képekre, mert oda is vittem magammal a tájaimat...

Ez a megnyitó nagyon személyesre sikeredett, Kondor Attila festőművész ötlete volt, hogy ne egy esszé-jellegű szöveg hangozzék el, hanem beszélgessünk a képeimről, és az indíttatásaimról. Utólag is hálás köszönetem, a visszajelzések szerint a közönség előtt lezajlott beszélgetés elérte a célját: informatív volt és kellőképpen személyes.

Maga a kiállítóterem gyönyörű és felemelő, a templomtérben a képek maguk is átvesznek a hely szelleméből...
Beléptem a templomba tegnap a saját kiállításomra, és jó volt a képekkel együtt lenni. És most a rendezés miatt írom ezt. Akkor láttam először fent az anyagot, mert nem voltam jelen a rendezésnél,felrakásnál. Ami nem is baj, mert olyan szervezőelvet valósított meg Bárdosi József művészettörténész, ami nekem valószínűleg nem jutott volna eszembe: a képek belső horizontjához igazította a festmények pozícióját, azaz, hogy milyen magasra legyenek felfüggesztve a falakon. És ami igaz, az igaz, számomra a horizont az egyik legfontosabb sáv a festményen belül, mondhatni, nagyon sokszor ott történnek a dolgok, a festői tett ott valósul meg legkoncentráltabban.

Szép este volt. Köszönöm a rendezőknek és köszönöm azoknak, akik el tudtak jönni!

Megtekinthető 2011 április 24-ig hétfő kivételével naponta 10 és 18 óra között.
Cím: 2600 Vác, Március 15. tér 19.

Táj és tájértelmezés

2011-02-21T12:29:00.000+01:00

Izgalmas kiadvány jelent meg az Akadémiai Kiadónál a tavalyi év végén Drexler Dóra tollából: Táj és tájértelmezés. (Érthető, hogy ez a téma számomra húsbavágó!)
Idézem a fülszöveget: "Mi a táj? Mit jelent számunkra és miért? Milyen gondolatokat, ideákat és formákat társítunk hozzá, és hogyan alakult ki, illetve változott meg a róla alkotott elképzelésünk az idők folyamán? A könyv amit az Olvasó a kezében tart ezekkel a tájkutatás szempontjából alapvető kérdésekkel foglalkozik, méghozzá egy nemzetközi összehasonlítás keretében. Nem elsősorban a tájfogalom és a tájábrázolás bölcsőit, a reneszánsz Itáliát és a 16. századi Németalföldet vizsgálja, hanem Anglia, Franciaország, Németország éa Magyarország példáján keresztül mutatja be az európai tájfelfogások jelenkori sokszínűségét és annak kultúrtörténeti okait."

Külön öröm és megtiszteltetés, hogy a borítón az én egyik festményem, a Tájbejárás III. szerepel!

Kolozsvár, Bánffy palota

2010-10-10T10:13:00.000+02:00

Szeptember 8-án nyílt Kolozsváron a Bánffy palotában kiállításom, ahol az elmúlt évek legfontosabb képeit állítottam ki. A tárlat lehetősége, a rendezés, Dan Breaz kurátorral való közös munka, a közönség reakciója mind hozzájárult ahhoz, hogy ezt a kiállítást, mint az egyik legemlékezetesebbet említsem meg

Kiállítás a Bartók 32 Galériában

2010-10-10T09:54:00.000+02:00

Többnyire olyan vásznakat állítok ki a Bartók 32 Galériában, amelyek még nem szerepeltek korábban Budapesten, és amelyek az alkonyi fényben játszódó tájak tematikáját viszik tovább. Sok kép az idén készült, a 16 kiállított festmény közül 10 2010-ben született.

A kiállítás október 15-én 16 órakor nyílik.
Cím: 1111 Budapest, Bartók Béla út 32

2010-03-31T22:51:00.000+02:00

Mészáros Zsolt művészettörténész nyította meg a Sensaria kiállítását az Erdős Renée Házban, most ezt a szöveget szeretném megosztani! Köszönöm Zsoltnak, hogy a blog rendelkezésére bocsájtotta írását!

Callis

A Sensaria Csoport kiállítása az Erdős Renée Házban

Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének utolsó jelenetében az ikonfestő művészi válságát egy harangöntést sikeresen levezénylő fiú oldja fel, mert, mint elhangzik a filmben, munkájával ünnepet szerzett az embereknek. A szakrális, közösségi értelemben vett ünnep a Sensaria csoport művészetszemléletében is központi helyet foglal el.

A 16. századi Rómában tudósok, művészek, diákok Hortus Musarumnak, Múzsák kertjének keresztelt ligetek szent fái és forrásai között vitatták meg az antik auktorokat. Az együttgondolkodás, a barátság és a múlt szeretete, tisztelete fűzte őket össze. Majd az itáliai egyetemeken végzett külföldi ifjak visszatérve saját hazájukba ünnepélyes faültetések keretében alapítottak római mintára társaságokat, amelyek összefonódtak a humanista kultúra terjesztésével, ápolásával. A Sensaria történetében is visszatérő szimbolikus esemény a faültetés, amely ebben az értelemben a humanista körök szellemi utódjává avatja a csoportot. Erdős Renée író, ennek a háznak hajdani gazdája, és mellesleg Róma szerelmese Mesterem című versének sorai a Sensaria hitvallására rezonálnak: „Mesterem, meggyújtott fáklyák vagyunk” „A végtelen láncnak kis szeme vagyunk” „Mindnyájan együtt és egyedül”. Kiindulópontjuk, nemcsak az, hogy a festészet érvényes, létkutató médium, hanem egyúttal öröm és ünnep mind az alkotó, mind a befogadó számára. A Sensaria műhely, amely a párbeszéden alapul. A tapasztalat és gondolatcsere azonban nemcsak egymás között valósul meg, hanem a hagyománnyal való szüntelen kommunikáció révén a régi mesterekkel is. A tradíció élő, személyes folyamatát hangsúlyozzák, amelynek átélése, átszűrése, továbbgondolása alakítja, inspirálja az egyéni fejlődést.

Az első teremben: Megyeri Horváth Gábor aktjainak spirálba csavarodó testvonala a vörös és fehér drapériák expresszív redőzetére rímel. Lőrincz Tamás képei az én és a test kapcsolatát helyezik izgalmas megvilágításba. Drámai, reflektoros fénykezelése, az egymásba tűnő alakok Csernus képi világával rokonítja kompozícióit. A második teremben: Kovács Lehel nagybányai atmoszférájú képein a sziklás fennsík és az erdős völgy monumentalitásában törékenynek látszanak az emberi jelenlét motívumai, az átjátszó torony, vagy a távolodó figura alakja. László Dániel a templombelsők fényeiben, a bódé falán elnyúló kék árnyékban a csend helyeit ragadja meg. Ecsetkezelése egyszerre nagyvonalú és érzékletes. A telefon, ami a kommunikáció attribútuma, Szabó Ábel dokumentarista hangvételű vásznain a kommunikáció hiányaként jelenik meg: fémdobozok, amelyekben a hang kering, de nem jut el sehová. Érdekes pandantot képez László Dániel Üres oltár című képével, amely szintén valamifajta jelentésvesztést tematizál. A 3. emeleten Horváth Krisztián metafizikai hangulatú Observator I. II. férfi fejei, mint dioszkurok, szoborszerűek, zártak, időtlenek. Horváth Roland a csendélet műfaját a végletekig lecsupaszítja: alkotói tekintete rázoomol egy-egy tárgyra (Takker, Cápa) és kibontja belőle valóságát, megszólaltatja. Balogh Zsófia bensőséges baba akvarelljei kísérik az érzékenyen mintázott bronz gyermekfej plasztikát. Sütő Roland, friss szemléletű erdőábrázolásain az ösvény a vezérmotívum: a lombok mély zöldje párbeszédet folytat a föld löszös barnájával. Kondor Attila könnyed, lendületes ecsetvonásokkal rögzített természettanulmányai egy-egy tájrészletet ragadnak ki: fehér kalligráfiaként megjelenő felhőt, út mellett heverő sziklát és egy finoman cizellált búzamezőt. Kucsora Márta leheletfinom akvarelljei a víz és a levegő atmoszférikus jelenségeit idézik, amelyek fénytörésekkel és színárnyalatokkal gazdagon átszőtt faktúrája Turnert juttatja a látogató eszébe.

„Amikor az ember el kezd mélyülni és látja, hogy minden út ki van taposva, nem marad más választás, minthogy keres magának egy szimpatikus mérföldkövet és azt mondja, hogy innen próbál becsatlakozni a festészetbe” írja az egyik Sensaria-tag, Kovács Lehel. Ezek a becsatlakozások nehéz, erőt próbáló utakat takarnak, talán erre utalhat mostani kiállításuk címe a callis, ami latinul hegyi ösvényt jelent. Az ösvényen egyszerre csak egy ember fér el, sok esetben arra kényszerül, hogy utat vágjon magának, ezek az ösvények azonban időnként összefutnak, a vándorok találkoznak egy-egy fa árnyékában, eszmét, tapasztalatot cserélnek, hogy erőre kapva a saját irányaikba induljanak tovább. A már idézett Tarkovszkij-filmben hangzik el Rubljovtól a következő mondat: rögös az út a láthatóból a láthatatlanba. A Sensaria tagjai is ezt a rögös utat, a maguk callisait járják, amelyek úti dokumentumait, mérföldköveit és irányait láthatja most a nagyközönség az Erdős Renée Ház kiállítótermeiben.

Mészáros Zsolt

A Sensaria az Erdős Renée Házban

2010-03-26T11:11:00.000+01:00

Pörögnek az események. Pár perce adtam hírt az Élesdi Művésztelep kiállításáról, most pedig egy hétvégi, holnap nyíló kiállításra invitálok mindenkit. A Sensaria állít ki, rég volt olyan alkalom, amikor a Sensaria minden alkotója együtt mutatkozzon meg. Most erre nyílik lehetőség. Maga a helyszín az Erdős Renée Ház, idilli helyszín.
A kiállítás címe: Callis
Megnyító: 2010. március 27-én, 18 órakor
Megnyitja: Mészáros Zsolt művészettörténész
Megtekinthető: április 18-ig, hétfő kivételével naponta 14 és 18 óra között.
Cím:1174 Budapest, Báthory utca 31

Élesd Marosvásárhelyen

2010-03-26T10:51:00.000+01:00

Az élesdi Művésztelep Marosvásárhelyen mutatkozik be. Izgalmas kiállításnak ígérkezik két okból is: az alapító tagok közül sokan Marosvásárhelyen végezték a középiskolai tanulmányaikat,sőt többen onnan is származnak, így nekik hazatérés ez a tárlat. A másik ok, amiért kuriózum a kiállítás, az, hogy most mutatkozik be először a Bodoni gyűjtemény. A gyűjtemény az Élesdi Művésztelep kezdete óta épül, az ott született munkákból áll, a művésztelep részvevői felajánlásaiból. Ajánlom mindenkinek!

2010-03-14T12:49:00.000+01:00

Az elmúlt hetek - azon túl, hogy különböző csoportos kiállításokon való részvétellel teltek - mégiscsak a műtermi munkát jelentik számomra. Amiben az, hogy fölemelem az ecsetet, és festek, csak az egyik szegmens, mivel sok előkészítő fázis is van. Így én is vásznakat feszítettem, hiányzó színeket, elkopott ecseteket pótoltam. Ha több vászon is elő van készítve, akkor jobban oldódik a görcs, biztatgathatom magamat, hogy semmi vész, ha ez a vászon nem jön össze, akkor majd ott a következő. Bár nem adom ilyen könnyen fel egy-egy kép gyötrését, de valóban segíthet az, hogyha az egyik besült képet félrerakom és másiknak állok neki. Hogy aztán a sarokba állított képet valamikor újra elővegyem, és higgadt szemmel nézzek rá. Most is vannak ilyen félrerakott képek, némelyik már hónapok óta, másik két hete várja, hogy eszembe jusson, mit is kell tennem vele...

2010-02-22T08:37:00.000+01:00

Újra Élesdi Művésztelep kiállítás Budapesten!

Megnyitó február 26, péntek, 18-22 h között. Cím: 1071 Budapest, Damjanich u. 39, lejárat a Murányi utca felől.

Ez a kiállítás a Művésztelep 2009-es helyzetét mutatja be, azok az alkotók állítanak ki, akik tavaly dolgoztak a telepen.

2010-02-15T10:56:00.000+01:00

Miért éppen a tájképfestészet az, ami a legjobban vonz?

Akkor fordultam ehhez a témához, amikor a diplomamunkámat készítettem. Festettem egy sorozatot, ami egy börzsönyi kirándulás részleteit mutatja be, először itt használtam a tájkép és a zsánerkép keveredését. Később valósággal beleszerettem ebbe a műfajba, úgy éreztem, nagyon sok érzést tud közvetíteni. Számomra a természetélmény nagyon meghatározó, ugyanakkor izgalmas feladat az élményt tájképpé festeni. Szerintem a tájképfestészet urbánus műfaj, egyfajta vágyakozás, azoknak fontos, akik nem élnek a természetben. Persze vannak olyan alkotók, akik ilyen közegben éltek és tájat festettek, például Egry József, mostanában mégis sokszor azt látjuk, hogy olyanok foglalkoznak ezzel, akik kirándulásszerűen, a városi létből mennek el ezekre a helyszínekre.

A tájképfestészetnek nagy múltú hagyománya van. Mennyire befolyásolnak a hajdani nagy elődök?

Nagyon szeretek jó tájképfestészetet látni, és erre rengeteg lehetőség van, hiszen valóban majdnem parttalan az alkotók listája. A gondolkodásomhoz azonban leginkább az impresszionizmust egy-két évtizeddel megelőző korszak áll közel. Alkotói szempontból nagyon fontos számomra például az angol Constable, vagy a francia Corot és Courbet, de a barbizoni festők közül is sokan megdobogtatják a szívemet. Érdekes módon az impresszionizmus, a tájképfestészet egyik legnagyobb korszaka alkotóként nem befolyásol, noha nézőként nagy hatással van rám.

Természet után és fotó alapján is szoktál dolgozni.

Ha van rá mód, természeti környezetben festem meg a képet, de ennek van egy technikai vetülete is: a tájba általában kisebb vásznat lehet kivinni, így könnyebb mozogni, és a sikerélmény is elérhetőbb, ha kisebb, átláthatóbb a felület. A fotót afféle jegyzetként használom. Akkor szoktam fotó után festeni, ha váratlan élmény ér, és nem áll módomban, hogy a helyszínen vászonra vessem. A két módszer azonban teljesen más, mert a természetben való alkotás primer benyomásokkal jár, jobban érzem a környezetet, míg a fotó valamiféle rabszolgaságot jelent, már-már zsarnokként áll előttem az a vizuális képlet, ami a fotólapon előhívódott.

A műveiden egyre gyakrabban vannak civilizációs elemek, ipari létesítmények. Mi a jelentőségük?

Korábban olyan képeket festettem, amelyek Éden-jellegű tájat ábrázoltak. Aztán egy változás zajlott le bennem. Ott, ahova visszajárok, például Élesden, a környezet nemigen változott az utóbbi években, legalábbis az én alkotói periódusom alatt, ugyanazok az ipari létesítmények évtizedek óta ott vannak. A változás bennem van: most már más is fontossá válik. Régebben egész egyszerűen kihagytam azokat az elemeket, amik zavaróan hatottak, a villanyoszlopoktól a gyárépületekig, most pedig próbálok együtt lakni velük, hiszen léteznek, bármilyen bestiális monstrumok is.

A kezdetektől, több mint egy évtizede lejársz dolgozni az Élesdi Művésztelepre. Milyen hatással van ez a közeg a munkádra?

Számomra nagyon fontos hely Élesd. Nyaranta mindig ez szerepel elsőnek a listán, amikor szóba kerülnek a különböző alkotói lehetőségek – valószínűleg idén is oda megyek. Több mint tíz éve, amikor az évfolyamtársaim szervezni kezdték ezt a művésztelepet, az volt az egyik szempont, hogy egy főiskolától, egyetemtől és mesterektől független alkotói közeget hozzanak létre. Itt nincs mester-tanítványi viszony és most is ugyanaz a generáció jár ide, megmaradt a kemény mag. Az is fontos volt, hogy Élesd viszonylag közel esett a román-magyar határhoz, mert nagyjából ugyanolyan arányban szerepelnek a meghívottak között magyarországi és erdélyi képzőművészek. És ez az a hely, ahol megtaláltam a magam útját.

Az interjút Pap Vera-Ágnes készítette.

2010-02-13T11:00:00.000+01:00

Ízelítő a nagybányai kiállításról.

2010-02-12T07:37:00.000+01:00

Jelenleg is tart a kiállításom a Duna TV Galériában. A megnyitó nagyon jól sikerült, bár tartottam kissé a korai időponttól: délben kezdtünk, mivel élő adásban közvetítették a megnyitó egyes részleteit. Halmi-Horváth István festőművész nyitotta meg a tárlatot. További információk a http://www.dunatv.hu/kiallitasok oldalon találhatók. Többek között a fenti képek láthatóak a kiállításon.

2010-02-11T16:26:00.000+01:00

Még tavaly októberben nyílt önálló kiállításom Sepsiszentgyörgyön, azután nem sokkal ültünk le egyik barátommal beszélgetni, amiből aztán ez az interjú született: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=34715

2010-02-10T14:40:00.000+01:00

Többek között ez a két festmény szerepel tőlem Nagybányán. Mindkét kép 2009-ben készült.

2010-02-10T14:14:00.000+01:00

Tegnap nyílt Nagybányán csoportos kiállítás, ahol négy-négy festő és szobrász munkái kerültek egymás mellé. A képen a meghívó látható. Ez a második alkalom, hogy Nagybányán szerepelek kiállításon, először 2007 őszén állítottam ki. Még bizonytalan, hogy el tudok-e menni a tárlatra, pedig nagyon érdekel a helyszín is, a többi alkotó is, arról nem is beszélve, hogy mégiscsak Nagybánya...